Tegnap reggel arról volt szó a Tilos Rádióban, hogy az emberiség szétesett: míg egyesek a safe place-ekért nyafognak az egyetemeken, mások az ételmaradékot keresik a kukákban az életben maradásukhoz. Ugyanabban a korban vagyunk, akár ugyanabban a városban, mégis zongorázni lehet a különbséget.

Vajon hajléktalan guberáló, vagy a safe place-ért nyafogó egyetemista éli meg nagyobb drámaként az életét?

A válasz cseppet sem triviális, ugyanis azt, hogy milyen személyes drámát kanyarítunk az aktuális problémánk köré egyáltalán nem a problémánk "valós súlya" határozza meg. Sőt, abban sem vagyok már biztos, hogy a problémáinknak létezik objektív mérhető, valós súlya, vagy hogy egyáltalán összehasonlíthatók egymással.

Kinek nagyobb a problémája? Akit elhagy a felesége, kirúgják a munkájából, tönkre megy anyagilag vagy akit stabil jólétben ápol a szerető felesége, mert elütötte egy autó, és lebénult? Vagy esetleg annak a gyereknek, akit a legnagyobb szeretettel nevelnek, egészséges, jólétben él, de reménytelenül szerelmes egy kislányba, amiért az osztálytársai rendszeresen cikizik, gúnyolják?

Egyáltalán létezik olyan állapot, amikor az embernek nincs semmi baja? Létezik boldog békeidő, amikor legalább ideig-óráig minden rendben van? Csak a magam nevében tudok nyilatkozni: gyerekkoromban boldog időszakaim nem voltak, csak tökéletes pillanataim - amikor minden úgy volt, ahogy lennie kellett, amikor benne voltam abban, amit csinálok, és teljes harmóniát éltem meg. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, retrospektív kialakultak a fejemben hosszabb boldog békeidők: évek, sőt évtizedek, amelyekbe visszavágytam. Az akkori napi problémák felnőtt fejjel már nem tűnnek jelentősnek, és egyáltalán, olyan az egész, mintha gondtalan, boldog gyerekkorom lett volna...

Pedig én is megéltem kortárs zaklatást, nekem is volt görcsöm a megfelelési kényszertől, én is voltam reménytelenül szerelmes - amelyek ott és akkor borzasztó súlyúnak tűntek. Miért van ez? Miért van mindig valami szörnyű nehézség az életünkben? És hogy lehet, hogy másoknak - úgy tűnik - nincs? Hogy lehet, hogy a beteg anyukáját ápoló szomszéd sokkal boldogabbnak tűnik? Hogy lehetséges az, hogy más emberek akkor is mosolyognak, ha sokkal nagyobb teher van a vállukon, mint a miénken?

A válasz a féreg-megközelítés.

Év elején egy nem túl nagy kihívást jelentő feladatot kaptam: írjak egy tanulmányt a játékosítás és a motiváció kapcsolatáról. Ujjgyakorlatnak tűnt, de végül sokkal izgalmasabb kifutása lett. Sosem értettem ugyanis az úgynevezett boldogsághormonok működését. Számomra ez mindig is egy nagy, misztikus, biokémiai katyvasz volt. Aztán kicsit beleástam magam a dologba, és próbáltam a saját értelmi képességeim szintjére hozni a működésüket. Az eredmény pedig egy meglepőn egyszerű modell lett: az ember, mint féreg.

Mit csinál egy féreg a helyváltoztatáshoz? Összehúzódik, majd elernyed. Összehúzódás, elernyedés. Összehúzódás, elernyedés. No, hát azt hiszem, hogy mi emberek is pontosan ezt szeretjük csinálni: összehúzódni és elernyedni. Erről a két szóról - a jóég tudja miért - mindenkinek rögtön a szex jut az eszébe, pedig ez a mechanizmus még annál is sokkal elemibb folyamatainkban van jelen szüntelenül: például a szívünkben vagy a tüdőnkben. És igen, ugyanezt az érzést szeretjük átélni a gerincünkben, az izomzatunkban, és a gondolatainkban, érzéseinkben is. A boldogsághormonok ehhez segítenek hozzá. Hogyan?

• Az oxitocin jóleső összehúzódást okoz.
• A dopamin az összehúzódott ereket jólesően kitágítja.
• Az endorfin jóleső oldódást hoz, ha az összehúzódástól fájdalomérzetünk alakulna ki.
• A szerotonin pedig jóleső impulzusokat ad, ha annyira elernyednénk, hogy elmenne az életkedvünk.

Vagyis a négy, boldogsághormonnak nevezett kémiai vegyület valójában a féreglétünk alapvető mechanizmusait szabályozza: összehúzódást kelt, aztán elernyeszt. És korrigál, ha valamelyik dolog túl jól sikerült volna, és begörcsölnénk, vagy éppen szétcsúsznánk.

Hogyan kapcsolódik mindez az emberi problémák relativizálásához? Úgy, hogy valójában az ember döntésének eredménye, hogy a problémáit milyen szintű stresszként éli meg. Egy válásba, átmeneti anyagi nehézségbe is bele lehet halni, míg egy balesetből is fel lehet épülni, és akár bénán is lehet boldog, teljes életet élni. Döntés kérdése. Persze az emberek nem tudatosan döntenek arról, hogy egy reménytelen szerelembe, vagy kortárs zaklatásba bele kellene halniuk. A féreglétünk, a hormonháztartásunk alapvetően befolyásolja nemcsak a összehúzódásunkat / ernyedésünket, hanem azt is, ahogyan arról gondolkodunk. Azonban ha ezt tudatos szintre emeljük, sokkal könnyebben tudjuk külső eszközökkel magunkat karban tartani.

Tippek

Ha például egy klassz hétvége után szét vagy csúszva - velem ez elő szokott fordulni a munkámban - kapcsolj be valami motiváló zenét! Munkába menet már érdemes valami jó kis rock’n rollt hallgatni. Ha pedig a monitor előtt ülve hagy el az ihlet, akkor és keresztény dicsőítéseket szoktam hallgatni, de egy kis lüktető progresszív vagy pszichedelikus rock épp olyan jó. Máris beindul a szerotonin termelődés a szervezetedben, és menni fog a munka.

Ha úgy érzed, hogy nincs semmi izgalom az életedben, akkor keress magadnak hobbit, amiben kihívást találsz! Én nagyon szeretem a kognitív kihívásokat, ezért az oxitocin szintemet egy jó TED előadással, vagy olvasással tudom leghatékonyabban emelni. Fiatalabb koromban még a szexuális vonzódás volt a fő izgalomforrásom, így aztán sokat udvaroltam, csajoztam, szép nőkkel chateltem. Ez is oxitocint termel, ugyanolyan jó. Persze a legjobb feltenni magunknak a kérdést, hogy mitől izgalmas a munkánk? Hogy mik azok a területek, ahol fejlődni tudunk, ami még nem rutin? - és ezekre koncentrálni. Ha pedig már minden rutin, akkor szórakozhatunk azzal, hogy nehezítünk a dolgon: például szöveget írni monitor nélkül, vagy rekord rövid idő alatt elkészülni a feladatunkkal.

Nagyobb a gond, ha megerősítés, illetve elismerés-hiányod van. A dopamin egészséges esetben külső visszajelzések hatására termelődik a szervezetedben, márpedig nem mindig jutalmazzák az embert, amikor épp dopaminhiánya van. Ideiglenesen azért pótolhatod a jó szót csokival és kávéval, de a csokitól meghízol, a kávétól meg hosszabb távon kiég a szervezeted. A legjobb, ha beszerzel egy jó főnököt, vagy barátot, aki időről-időre rendbe teszi a dopamin szintedet. Ennek hiányában a legegyszerűbb megoldás írni egy ToDo listát, és kipipálni rajta a tételeket, amelyeket megcsináltál, és a nap végén táncolni egyet a buszmegállóban hazafelé menet.

Végül a legnehezebb ügy a stresszmentesítés (vicc, hogy a gamification "szakemberek" körében még mindig nem képezi diskurzus tárgyát, pedig pont ez különbözteti meg a játékot és munkát). Ha valamire rástresszelsz, és nem kihívásként, "kvázi oxitocinként" éled meg a feladatod, az bizony könnyen a produktivitásod rovására mehet. Az endorfinok termelődése pedig csak akkor indul be a szervezetedben, ha Te már nem tudod magadtól kontrollálni a stresszt. Ezt nem érdemes megvárni. Stresszmentesítheted magad azzal, ha átkeretezed a nyomasztóan kötelező dolgokat szükséges játékszabállyá, amelyeket a céljaid elérése érdekében követsz. Vagy azzal, ha grafikusan ábrázolod a munkádat a teljes folyamat szempontjából nézve. Illetve azzal is, ha a hibáidat nem kudarcként éled meg, hanem lehetőségként, amiből tanulhatsz.

Röviden én ezeket a technikákat alkalmazom a saját féreglétem támogatására. Erről szoktam újabban előadásokat, tréningeket tartani.

Visszatérve az eredeti felvetéshez, azt gondolom, hogy az ember különlegessége az alkalmazkodóképessége. Épp úgy megél a trópusokon, mint a sarkvidéken. Ugyanúgy tud élni szegénységben vagy gazdagságban. És ugyanúgy keresi magának a kihívást, a "bajt", bárhol is legyen. Nem attól leszel boldog, hogy sok pénzed van, vagy hogy egészséges vagy, és még csak nem is attól, ha van egy gyönyörű családod. Hanem attól, hogy rendben tartod a féregléted - időről-időre összehúzódsz és elernyedsz. Összehúzódsz és elernyedsz, összehúzódsz, elernyedsz...

Ugyanezt követi le az emberiség történelme is. Ezért vannak háborúk és békeidőszakok. Kellenek a konfliktusok, és kell a nyugalom is. Ezért élünk ma egy veszélyes korban... De ez majd valamikor egy másik poszt témája lesz.